Szóval van olyan, amikor el kell menni. Hátra kell hagyni csapot papot, kicsit kiereszteni a feszültséget, az otthon ránktelepedett mindennapos gürizését és elmenni. Vagy csak mert jobb kicsit egyedül, vagy barátokkal, másokkal, teljesen másokkal mint a család.

Egy ideje azt éreztem, hogy nehéz. Nehéz vinni a  mindennapos kelés-etetés-bölcsizés-másikkal itthon maradás és programozás-hazajövés-altatás mókuskereket. És amikor ezt érzi az ember, akkor lehet tuni, hogy valami nem kerek, valamin változtanti kell, hogy újra helyreálljon a béke.

Nem volt egyszerű az elutazás, mert hirtelen az utazópartnerem lemondta az egészet. Pár nappal az indulás előtt, nagyon jó, pont nem erre volt szükségem. Hát nem voltam oda, mondhatom. De annyira éreztem, hogy nem tudtam azt mondani, hogy nem kell, majd máskor, halasszuk. Éreztem, hogy most menni kell, most nem szabad azt mondani, hogy majd. Amikor tele a pohár, de szarságokkal, akkor nem szabad halasztani, lemondani, áttenni.

Szóval elmentem, és basszus a legjobb döntés volt! Egyedül mentem, csak én meg a bőrönd, gyerek, apjuk otthon. Legjobb. Akkor keltem amikor jól esett, azt csináltam amihez kedvem volt, nem terveztem, nem osztottam be az időmet, nem kellett semmihez és senkihez alkalmazkodnom, boldog huszonéves suhac voltam megint pár napra. Persze ez nem ugyanaz, mert hiányoztak a gyerekek már másnap, de....de nagyon jó volt kicsit szabadon lenni, fellélegezni, nem idomulni semmihez és senkihez. "Anya totál szabadnapra ment" táblát kitettem.

Volt nagy séta a belvárosban, meg elmentem megnézni a látványosságokat, nem hagytam ám ki, de nem érztem súlyt azon, hogy mindent kipipáljak. Volt, hogy csak leültem megettem egy pékségben vett ebédet a tengerparton egy macska társaságában. Remek volt. Egyszerű, nyugodt, nem izgulós, nem teljesítős, pont leszarós. Szerintem minden anyukának szüksége van ilyenkre. Évente legalább egyszer, vagy többször is. Lefogadom minden túlhajszolt nőnek/pasinak is, csak ezt nem merjük beismerni, sokszor még magunkak sem.

 képen: macska és Siracusa tengerpart/ Etna és én/ Etnához vezető út 

Hát igen, egyszer vissza kell állni a mókuskerékbe, és az nem könnyű, mert a hagyományos rutint át kell ütemezni, mégpedig úgy, hogy beleférjen a kaja - pelus - alvás - kaja - pelus - gyerek folyamatos életbentartása - gyerek szórakoztatása nem mindig annyira izgalmas kerékvágásba egy újabb rublika, ami már sokkal inkább rólam szól, és ez a munka.

Ez persze mindenkinél más lehet, lehet tanulás, vagy torna, vagy bármi, akár kosárfonó tanfolyam is, lényeg az, hogy valami, ami nem gyerek. Na és ez nem mindig egyszerű! Főleg amikor a szabadidőd a délutáni alvásidő (feltéve ha te is ébren maradsz) és az esti altatás utáni idő marad. Ne is beszéljünk a csodálatosan hosszú éjszakákról, ami csak az alvásodból vesz el időt, ugye...hát számolgassunk, számolgassunk, ez kb. 2-3 de nagyon maximum 4 órát jelent, nyilván nem minden nap. Ebbe azért férjen bele a pároddal való úgynevezett  magánélet is, és minden amit eddig a nap 0-24 csináltál. Jól hangzik, ugye? Ez a realitás, persze ezt nem kell magyarázni annak aki ebben él, inkább azoknak akik sose élnek vagy fognak élni ebben. 

Vajon miért van olyan sok frusztrált kismama? Miért? :D

Úgyhogy végre visszatérünk dolgozni. Beütemezzük a nagymamát, szittert, szomszédot. Nálunk ez reálisan, állandó jelleggel főképp a szitterre szűkül, ami ugye pénz. Szóval valahogy ezt is ki kell gazdálkodni, vagy át kell gondolni, hogy a munka kitermeli-e a szitter pénzt. Mert különben bármennyire is szeretnék visszatérni, felmerül a kérdés: minek?

Szóval nagyon sok összetevős ez a dolog, és közben az ember szeretne úgy élni, hogy ne a túlélésre játszon, a gyerek ne egy kényszer legyen, hanem élmény is, hiszen nem ezért vállaltam, vállaltuk.

A minap olvastam egy nagyon jó cikket a Hvg A Nő újságában, ami annyira jól leírja ezt a helyzetet. Egy pszihológusnő írta, hogy manapság annyira sok mindennek kell megfelelni - és itt mostmár nem csak a munkába való visszatérésről írnék - hogy azt azért nehéz számontartani. Mert ugye most már nevelési elvek, irányzatok, a szomszéd néni és mindenki véleménye, a munka, ahová illik visszatéri, különórák és satöbbi satöbbi...csak győzze mindezt a szülő, és főképp ugye az anya kordában tartani és lekövetni. Mert az otthon, a család irányítása még midnig hagyományosan a nő feladata, míg a mostani kormánypropaganda legszívesebben a tűzhely mellé száműzné a nőt örökre (és a gyerekszülés áldott állapotába). Na de ez már egy másik történet...

Sok szó esik arról, milyen a beszoktatás gyerek szemszögből. Sírós, nehéz, gyötrelmes. Neki. Nade mi van az anyukával?

Szerintem egy anyukának beszoktatni a gyermekét egy intézménybe, legyen az bölcsi vagy ovi szintén ugyanolyan sírós, fájós, gyötrelmes. Mert neki is az elengedésről szól. Arról, hogy hagyja a gyermekét önállóvá válni, leválni róla, de ez egyben egy nagyon fájdalmas érzés is, mert már kicsit nem az övé többé, nem tudja már mi történik a pici lányával, fiával nap mint nap a bölcsiben hiszen nincs már ott vele. Nem fogja a kis kezét, nem óvja meg minden konfliktustól, nem tudja megvívni a csatáit helyette. Pedig egy anya megtenné ezt érte, de azért persze jobb, hogy nem teszi meg, mert nem az ő feladata. 

Emlékszem Bogit milyen nehéz volt elengedni. Körülbelül mint a ciciről leszoktatni. Ezt túlzás nélkül állíthatom csak egy anya érti meg, mennyire tud fájni, hogy az a kis "vérszívó piócácska", aki azért sok-sok álmatlan éjszakát okoz az anyukának, most már nem függ tőle. Nem kell neki mindig. Önálló kis lény lett, független, aki képes már alkalmazkodni egy rendhez, szabályokhoz, egy intézményhez is akár és nincs szüksége anyára nap mint nap. És már sokat beszél a bölcsiről, nem és nem csak anya van hanem Enikő néni és Anita néni is van és Andris és Midó és Dorina és Lujza. Barátok vannak és közösség. Ami persze öröm is egyben.

Nehéz, fájdalmas, de egyben kicsit felszabadító és szabadságot visszaadó is. Rettentően kettős, igazán szélsőséges, mint olyan sok minden az anyaságban (talán az apaságban is).

Azt hiszem, azért egy fontos lépcsőfok, az első fokok egyike ami a gyermekünknek meg kell tenni ahhoz, hogy leváljon rólunk, és mi róluk. Nehéz de szükséges folyamat. És végülis mindketten túléljük és profitálunk is belőle hosszú távon.

Akinek nincs gyereke, annyit érez a szeptemberből, hogy újra bedugult a tömegközlekedés, vagy ismét nehezebb munkába jutni kocsival. Na bum. Nade mi van akkor, ha gyereked van, ne adj isten bölcsis, ovis, sulis korosztályú? Retteget szeptember elérkezett! Vissza a mókuskerékbe!

Nekem még viszonylag könnyű, mert az egyik kölök még itt "ül a nyakamon", de az idősebb már bölcsizik immár második éve, és meg kell mondjam, azon szerencsés szülők egyike vagyok, akinek szívesen jár bölcsibe a gyereke, és már várta, hogy ismét mehessen. Jó, hogy még nem kell sulitáskát tömni, tanszerekért rohanni, könyveket befedni, de majd ennek is eljön az ideje. Mi még csak kinőtt cipőt, ruhát szereztünk be, és drukkolunk hogy a szobatisztaság állandósuljon.

kép: flicker.com

Bogi talán úgy érzi az új év eljövetelét, hogy új csoporttársak érkeznek, és a kis barátja Midó elment oviba. Nagy változások azért ezek is egy gyerek életében, kötődések megszakadnak, új kapcsolatok alakulnak. Első napok egyikén például nehezebben aludt el mint máskor, gondolom a sok új inger miatt is. De drukkolok, hogy jó legyen minden, mert a nevelőnők is nagyon fontosak, és úgy látom, megtesznek mindent, hogy zökkenőmentes legyen az új bölcsis év is.

Az Anyacsevej Anyaklubban tartottunk egy előadást a beszoktatás nehézségeiről, hát a csilláron is lógtak emberek, nem is gondoltam volna, hogy ennyi anyuka (apuka) vár támogatást ez ügyben, úgyhogy lehet lesz még erről szó később is.

Ami általános szinten elmondható:

• jobb ha apuka szoktat be, mert kevésbé erős a kötődés apához mint anyához, így az elszakadás is könnyebb
• adjunk magunknak és a gyereknek is időt a beszoktatásra
• lesz sírás, elkerülhetetlen, gyereke válogatja, hogy mennyi
• lesz sírás a szülő részéről is (a legtöbbnél)
• a szociálisabb gyerekek gyorsan megszerektik a társas környezetet, főleg ha a nevelőnők is támogatóak ebben
• a kevésbé szociálisaknak meg jót tesz a gyerekzsivaj

Szóval kedves szülők, ne aggódjatok, mindenki belerázódik szépen lassan. 

Hajrá szeptember, belejövünk!

Öt hét összesen. Öt, és akkor még egyszer leírom, 5!!!!! Atyaúristen. Persze volt már, hogy betegség miatt sokat voltam együtt a két pici ördögfiókámmal, de ez így egyben azért elég sok. Még két szülőnek is, még két váltó szitternek is. De jelentem, túléltük. 

Utolsó hetet apámnál töltöttük Kisvárdán. Na legalább ott valóban volt segítség, mert az összes többi hetet majdhogynem nulla helppel toltuk végig, én kicsit bele is betegedtem, de azért nem panaszkodom, jó is volt, Balcsi is volt, munka is volt, nevetés kacagás is volt, és persze a gyerekek túlcsordulása.

Apumnál volt kis meló-pihi-nyugi együttes, és az mindig jó. Fel kellett vázolnom egy tervet együgyfelemnek: workshop és kommunikációs menetrendet kellett összeállítani, és olyan jó volt, hogy apám addig elvolt a gyerekekkel. Kettővel. Fél órán át! Meg aludni is tudtam néha, több mint tíz percet egyhuzamban. Hát ilyen az, amikor a nagyszülő tényleg levesz rólad terhet. Mert a gyerek azért igénybevesz. "Vekerdisen" fogalmazva lerágja rólad a húst is! És rólam jelenleg kettő rágja non-stop. Nem kispályázunk. De ez itt nem a panasz helye, csak a tényeké. Ezzel mindenki (ugye kedves férjem? :) ) számolt nálunk, amikor egymás utánban vállaltuk a két kis tökibogyót.

Szóval visszatérve - nem egyszerű a munka és pihenés egyensúlyt megtalálni, főleg nem bölcsiszönetben, amikor mindkét gyermekedet szórakoztatni kell 0-24. Ilyen kisgyerekeknél, akiknek még a járáshoz, szórakoztatáshoz is kell a szülői jelenlét mindeképp kell valaki aki lefoglalja őket. Ez jó (szerencsés) esetben lehet nagyszülő, de teljesen jó ha szitter jön. Érdemes ilyenkor kikergetni őket az udvarra, utcára, hogy ne legyen zavaró a játszás, ha szükséges a csend a munkához.

Szóval apu teljesített, én meg, ahogy tudtam. A pihenés fontos, sőt elengedhetetlen, és a feladatok megfelelő delegálása is. Kincs egy jó nagypapa (vagy nagymama)! Vigyázzatok ti is a tieitekre!

Pár hete megjártuk a Bethesda kórházat. Egész komoly időt, öt napot töltöttünk bent, és a végére már nagyon haza akartunk menni. Node ki szeret kórházban lenni, ugye?

Valahogy Ágostonnal betegség szempontjából nagyon nem egyszerű, szegényem konstans elkap valami nyavalyát, gondolom betudható ez annak is, hogy van egy másfél évvel idősebb bölcsis nővére. Tavaly bölcsikezdés óta folyamatosan egyik betegségből a másikba esik, tarkítva a fogzással és a nem alvással. Ezt időnként megdobom egy kis munkával is, csak hogy ne csak betegségről szóljon az itthoni élet. 

Már azt gondoltuk, hogy így nyárra elmúlnak a takonykórok és egyéb társaik, és amikor már tényleg kezdett minden jobb lenni, benyalta a fiam a szalmonellát. De úgy izmosan, nagyon megijesztősen köszöntött be. A strandolás után egyszercsak bágyadság és  nem evés, nem ivás következett. Másnap ez folytatva, megtarkítva azzal, hogy már az anyatejet is kihányta és közben pár órákra volt csak ébren. Nyilván hétvége volt, nyilván az ember nem akar ügyeletre menni, mert szívás, és sem magát sem egyévesét nem szivatná feleslegesen. Hétfőn kezdődött a bölcsi szünet, hát jöhetett a szitter én meg mehettem az orvoshoz, aki azonnal a kórházba utasított minket. Ágó vénáját laza háromnegyed órán át keresgélték, szúrkálták, míg végre sikerült beadni neki az infúziót. És akkor innen volt még öt napunk. Betegség diagnózis találgatások és lassú felépülgetések következtek. Aminek a közepén jött egy meló. Próbáltam győzködni a megbízómat, hogy adjon egy kis határidőt, mert sem internetkapcsolatilag, sem helyszínileg, sem lelkileg nem voltam toppon. Szerencsére nem volt gond, kaptam haladékot, és még így is idő előtt sikerült beadnom a munkát. Akkor azért virtuálisan kicsit hátbaveregettem magam. 

Szóval valahogy még így is meg lehet oldani, még kórházból is, nehezen is, de az ember agya funkcionál, és képes átkapcsolni "féltő anya" üzemmódból "dolgozó nő" üzemmódba. Igazából szerintem egy nőnek nagy erőt ad a gyereke, mert tudja, ha egy kis visító kisbabát képes eljuttatni a gyermekkorig (és majd felnőttkorig) akkor az már szinte ujjgyakorlat, hogy mindemellett dolgozzon is. Érdekes, hogy sok munkáltató pont a problémát látja a dolgozó anyákban (persze beteg a gyerek, és lesz is még egy ideig, és?) nem pedig a szervező és koordináló zsenit. Pedig ha valamiben sokat fejlődik egy nő az anyaságban, akkor ebben biztosan. Szervez, időt beoszt, átstruktúrál, átgondol, átszervez, újratervez egész nap, egész héten, mindig és folyamatosan. Ez egy isteni nagy előny, amire gy szert tesz, a még nem anyukákhoz képest. Olyan szinten tudok fókuszálni a melóra mióta anya lettem mint sose azelőtt. Ha tudom, hogy van egy órám dolgozni akkor azt a-tól z-ig kihasználom, mert tudom, hogy ki kell, mert ki tudja mikor lesz még olyan időszakom aznap amikro dolgozni tudok. Szerintem ez egy kétségtelen előny.

De azért ne kapjátok el a szalnomenllát, olyan rossz nézni, ahogy a kis mazsola szenved. Szerencsére minden csak átmeneti, és most már megint helyreállt a rend. Egyelőre.

Sokszor gondoltam arra, hogy elkezdek kicsit arról írni miben is "fordult fel" a világ velem mióta anya lettem, és végülis mi marad ugyanolyan, vagy még jobb, másabb, vagy rosszabb, szokatlanabb mint azelőtt. Úgyhogy most elkezdem, aztán meglátjuk meddig tart a lendület. Nyilván kell, hogy kicsit rugdossatok (értsd: bátorítsatok), hogy érdekel ez itt még rajtam kívül mást is. Azért azt hiszem, hogy tudok szórakoztató lenni (?), bár igazából ez szóban valahogy mindig jobban ment.  Hát most na, itt az új lehetőség, hogy itt is menjen. Meglátjuk fog-e, és hogy az éjszakázás és kialvatlanság jót tesz-e az írásra való hajlandóságnak és az íráskészségnek úgy egyáltalán.

Na de semmi pánik szingli, vagy párban élő barátaim (szerintem ebből van több), nem fogok itt végeláthatatlan pelenkaódákat irogatni. Mondjuk az nem is én lennék. De azért csak nyugi. Arra gondoltam, hogy mindenféle napi izgalmakat (ja hogy olyan nincs is egy anyuka életében, de...de van, ha nem is minden nap) fogok itt nektek mesélni. Meg megírom azt, hogy akár értelmes, netán értelmiségi nőként is lehet jól csináli ezt a félig megőrülős itthon töltött időszakot. Mert azért én néha félig megőrülök ettől. Mitől is? Hogy van egy két és félévesem, dacckorszakos a javából és mellé a kis dömperkém, lassan egy éves kis mackófiúm, aki fogzik és nem alszik szinkronban. Szóval csoda, azaz igen nagy szívás korszak (évek?) amiben vagyok, vagyunk épp, de mindez átmeneti, szerencsére és nem is mindig ennyire szörnyű azért. Ez a jó hír! Ja és közben annyira de annyira szeretnék dolgozni, hogy na. Mert ugye kit elégít ki egy non-stop anyamizéria, ha klasszul lehet borozgatni a belvárosi romkocsmákban (is) és utazni fel-alá a nagy világban. 

Úgyhogy így. És az egyik gyerekem már fel is sírt, úgyhogy viszlát, enny voltam mára.